2016. szeptember első hete
Felkerült az első képkeret a "projekt fánkra:
Szivárvány az ajtón és ablakon:
Mozgásban:
Készül a szivárványos táncos szalag:
Szabad tánc zenére:
"Légzőgyakorlat":
Egy kis fejlesztőjáték:
A nagyobbak "akcióban": mesés, rajzos feladatlap:
És nyomdáztunk kézzel, lábbal, lufival:
Szivárvány csigákat mintáztunk:
Mesét hallgattunk:
DÖBRENTEY ILDIKÓ: A három szivárvány
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három szivárvány: két egyforma meg egy másmilyen. Egy kicsi ország fölött születtek, a nyári zápor után. Az első kettőre szélesen rámosolygott a nap:
- Szépek vagytok! Egyformán szépek! Szabályos, szép szivárvány-ikrek!
Aztán meglátta a harmadikat, és elöntötte a méreg:
- Hát te hogy nézel ki? Te összevissza, te másmilyen! Hű de elöntött a méreg! Nem is nézlek!
Az első két szivárványt gyöngéden körüllengte az eső utáni pára:
- Ragyogjatok! Fényeskedjetek! Pompázzatok, tündököljetek!
Aztán rápillantott a harmadikra, és menten dühbe gurult:
- Mi ez a rendetlenség? Rajtad semmi nincs a helyén! Nem szégyelled magad, te másmilyen? Hű, de dühbe gurultam! Nem is nézlek!
Az első két szivárványt katonásan megdicsérte a szél:
- Ibolya, kék, zöld, sárga, narancs, veres; nagyon helyes! Nagyon helyes!
A harmadikon, mint az ostor, végig vágott:
- Zöld? Kék? Narancs? Ibolya? Türkiz? Sárga? Ez nem helyes! Ez nem járja!
Szegény kis harmadik, nem értett a szidalmakból semmit:
- Mi az, hogy másmilyen? Mi az, hogy nem helyes! Mi az, hogy nem járja? Miért haragszik rám mindenki?
Meg is kérdezte a testvéreit:
- Mit tegyek, hogy a nap, az eső utáni pára meg a szél engem is szeressen?
- Légy olyan, mint mi! Szedd sorrendbe a színeidet! Légy karcsú! Kecses, feszes! Változz meg, te másmilyen!
- Megpróbálom.
És a kis harmadik megpróbált megváltozni. Nyújtózott, tornázott, a színeit ide-oda csúsztatta, de hiába. A nap, az eső utáni pára meg a szél továbbra is elfordultak tőle:
- Összevissza!
- Rendetlen!
- Másmilyen!
A testvérei kinevették:
- Más vagy, mint mi! Másmilyen!
Annyira szidták, annyira nevették, hogy nem hallották meg az anyóka sóhajtását. Pedig odalent, a kicsi országban, egy anyóka sóhajtozott:
- Ó, ó! Elfogyott a selyemfonál! Ó, ó! Szép színes fonalaim, cserbenhagytatok! Hogyan hímezzem most már ki a virágos abroszt? Mit terítek az asztalra, ha jön a hét dédunokám? Ó, ó!
Így sóhajtozott az anyóka magában. Nem hallotta meg őt sem a nap, sem az eső utáni pára, sem a szél, sem a két büszke szivárvány. Egyedül csak a legkisebb szivárvány figyelt fel rá. Azt gondolta magában:
- Én csak egy összevissza, bosszantó, nevetséges kis szivárvány vagyok. Én értem nem kár! - azzal finoman selyemfonalakra bomlott, és aláhullott az anyóka ölébe. Az anyóka boldogan csapta össze a kezét, és azon nyomban hímezni kezdett.
Közben eloszlott az eső utáni pára, a másik két szivárvány is eltűnt az égről. Nem maradt a nyomukban semmi.
A legkisebb szivárvány azonban tovább pompázott az anyóka abroszán ibolyák, nefelejcsek, kankalinok, búzavirágok és pipacsok képében. A dédunokák álmélkodva mondták:
- Olyan szép ez a terítő, mintha szivárványfonállal hímezted volna, dédi! Az anyóka mosolygott:
- Ha hiszitek, ha nem, nekem ölembe hullott egy szivárvány. Nem olyan volt, mint a többi. Más volt. Másmilyen. A legszebb szivárvány volt, amit életemben láttam!
és rajzoltunk:
És persze játszottunk és játszottunk és játszottunk:
