1 kép és egy történet
Kép forrása: Benkő Zsolt Nagykovácsi Cinegék
Villanófényben: Így élünk mi!
(Történetek a hétköznapokról, ünnepekről, gyerekekről, felnőttekről, helyzetekről, konfliktusokról mindenféle fontossági sorrend nélkül)
1. kép: augusztus: Befogadás és visszafogadás
A kép egyetlen pillanatot örökít csak meg és ez az, amikor az új Cinegefiókákat és szüleiket befogadják a „régiek”. Írhatnám azt, hogy ezt is mi találtuk ki, de nem lenne igaz. Átvettük, mert tetszett. Az óvodánk Diófa csoportjában már évek óta a „Hej vára, vára” kezdetű körjátékkal fejezik be a nyitó nap játékait és idén mi is így tettünk. Egyenként a kör közepébe hívtuk a legkisebbeket és „bevettük” őket, és a dallam második fele is csak arról szólt, hogy „Hej vár vedd be!. Ezzel a lezáró játékkal Cinegéssé vált minden „pöttömnyi” emberke és a szüleik. Egyszerű, szépséges és megható rítus, de ez egyetlen mozzanata annak a hosszú folyamatnak, mely már nyár elején elkezdődik és sok-sok lépésből áll. Hagyományok, szokások sorozata, mely segíti a befogadást és visszafogadást.
Júniusban minden „új Cinegés” kap egy levelet, melyben köszöntjük abból az alaklomból, hogy Cinegés lesz. Ebben a levélben megírjuk, hogy milyen jelek közül választhat és melyikhez milyen jel vers tartozik és írunk a manókról. A manókról, akik velünk élnek lassan már 10 éve. Sose látjuk őket, csak néha, néha halljuk a hangjukat, ahogy a fákban kaparásznak, vagy csupán a szél hozza felénk a hangjukat. Néha levelet írnak és segítséget kérnek, néha borsot törnek az orrunk alá, néha elcsenik a játékainkat és néha feldíszítik a csoportszobát. Állandó szereplői az életünknek.
Miért is lettek részesei az életünknek? A gyerekek, akik bekerülnek vagy visszakerülnek az óvodai életbe nagyon különbözőek és a nyár után alig, alig ismerjük őket, hiszen a régiek is annyit változnak, a kisebbekkel meg még alig töltünk el időt. Mindegyikük más és más, ezért arra támaszkodtunk, ami minden gyerekben közös: a mesékbe vetett hitébe és a játék szeretetébe. A manóink elég mesések, állandóan mesés helyzetekbe keverednek és ezek a kalamajkák tevékenységekre, játékra ösztönöznek. Jól „bevált segítői” munkánknak.
Júliusban küldjük a névre, címre szóló „meselevelünket”, melyben mindig valami bajba keverednek szeleburdi barátaink és nekünk kell rajtuk segíteni. Idén a téli fagyok miatt tönkre ment manóházak helyett kellett újakat készíteni:
Kedves Emese!
Tegnap éjjel olyan hihetetlen dolog történt velem, hogy frissiben el kell, meséljem Neked:
Úgy kezdődött, hogy magam sem értettem, hogy miért, de az éjszaka közepén felébredtem. Először azt hittem, hogy a nagy melegre. Aztán arra gondoltam, hogy az ablakon bevilágító holdsugárra vagy talán a hangosan ciripelő tücsökzenére. Aztán rájöttem, hogy egészen más zajok ébresztettek fel: valami gurult, valami koccant, valami vagy valaki kaparászott, valami vagy valaki éktelen hangosan szuszogott a kertben. Kiléptem a teraszra és reccsent valami a lábam alatt. Egy dió volt. Egy lyukas dió. Ebben még semmi szokatlan nem lett volna, ha csak az nem, hogy nyár közepén hogy a csudába kerülhetett pont az ajtóm elé? Lehajoltam, hogy felvegyem és közben a csillagok fényében tudod, hogy mit láttam? Azt, hogy a fűben felém gurul sok-sok bronzosan csillogó apróka ebből a gyümölcsből.
- Hogy gurulhatnak? – morfondíroztam magamban és aztán észrevettem az apró népet. Hangyák sokasága görgette, gurította maga előtt őket. Amikor már mindegyik a közelembe ért és megszámoltam, hogy hány darab is van ezekből a bronzdiókból kiderült, hogy 29. Pont annyi, ahány Cinegefióka lesz idén a csoportunkban. Akkor már hittel hittem, hogy a manóink szeretnének valamit üzenni, de vajon mit? Kezembe vettem az egyiket és ha, hiszed, hanem ketté vált a kezembe és egy lepkeszárny vékony papír került elő belőle, mindenféle krikszkrakszokkal.
قبول شعر عشق ما را به علامت این سال و کمک به الف ها به تصویب همه از آنها به دور به دور شدن از سرد!
جن گردو
Ahogy megláttam a betűket rögtön felismertem a tünde írást, de vajon, mit akarhatnak tőlem/tőlünk a diótündérek és honnan fogom megtudni, hiszen a betűket csak felismerem, de olvasni nem tudom. Felbontottam a következőt és a következőt, de mindegyikben csak a levelet találtam. Sehol egy tünde ABC és, amikor kissé szomorúan az utolsó diót is megnéztem ismét mocorgásra kaptam fel a fejem. Fürge lábak kaparásztak. Egy szürke, hátán fekete csíkos kisegér görgetett maga előtt egy ezüst diót. A lábam elé gurította ás már el is surrant.
- Jaj, de jó! A tündéreknek eszébe jutott az ABC könyv! – gondoltam magamban és gyorsan feltörtem ezt is, de csalódnom kellett, mert ebben is csak egy levelet találtam. Forgattam, forgattam, de hiába csak betűk és mondatok tünde nyelven és semmi, de semmi ami segítene a megfejtésben és akkor…
Akkor hangos szuszogásra kaptam fel a fejem. Egy sündisznó közeledett felém az erdő felől és egy hatalmas aranydiót gurított maga előtt.
- Végre, végre ez már nem lehet más, mint az abécés könyv!
Így is volt: az aranydióban szépen, sorban megtaláltam a tünde betűket és így már sikerült lefordítani az előzőekben talált pilleszárny könnyű leveleket.
A bronz dióban ez volt:
Kedves Emese!
Idén mi, tündérek küldjük Neked az idei „bánatűző” jelversedet, mert a manóknak új várost kell építeniük, hiszen a télen sokuké összedőlt. Neked ezt választottuk:
Csigabiga gyere ki,
Szebb a világ ideki,
Bújj ki kapud aljába,
Ló búsuljon magában,
Ha a lábad táncra áll,
Kilenc tücsök muzsikál,
Járod akár száz napig,
Míg bocskorod elkopik
Az ezüstdióba rejtett levélben ezt írták:
Kedves Cinegefiókák!
Emléketek még a téli „varázslatos jégvilágra”? Igen, arra, amikor hetekig járhatatlanná váltak az erdei utak? Na, akkor történt, hogy tönkre ment több tucatnyi manó család háza. Tavasz óta éjjel, nappal próbálnak új várost építeni maguknak és ugyan sok barátjuk segít nekik (tündék, hangyák, méhek, lepkék, katicák és a szarvasbogár) segítünk, de ők is és mi is annyira aprókák vagyunk, hogy nem biztos, hogy elkészülünk a hideg beállta előtt,ezért kérünk Benneteket, hogy segítsetek, mert ha minden Cinegés készítene egy-egy manóházat vagy kertet, akkor biztos, hogy nem kellene egy manónak sem vacognia a téli hidegben.
Segítségetekben bízva szép nyári napokat kívánunk: Diótündérek és a manó barátok
Ugye segítünk? Találkozzunk augusztus 28-án délután 1/2 5-kor az oviban és, - ha készítetek házikót, kertet, manó bútort, játékot, ruhát - akkor azt hozzátok magatokkal! (Kényelmes cipőbe gyertek, mert kisétálunk az erdőbe, hogy tovább építsük a tavasszal elkezdett Manóvárost! És, hogy ne maradjunk éhen, szomjan a terülj, terülj asztalkánkra minden finomságot örömmel fogadunk.)
További jó pihenést! Ági, Ildi, Kriszta, Zsuzsi
Persze ez a játék nem jöhetne létre a szülők aktív segítsége és együttműködése nélkül. Az első pillanattól számítunk rájuk és hiszünk abban, hogy részesei szeretnének lenni az életünknek.
Hiszem, hogy ezt vegyes csoport lévén sokkal hamarabb sikerül elérnünk, hiszen a „régiek” segítik őket abban, hogy minél könnyebben eligazodjanak, „beszokjanak” a „Cinegés” létbe.
Amíg a szülők fúrtak, faragtak mi átrendeztük a csoportszobát, hiszen a nagyjaink elmentek és kisebbek jönnek helyettük. Kisebbek, akiknek más kell ahhoz, hogy biztonságba érezzék magukat. A kisebbeknek kuckó kell, ahova elbújhat, és ahonnan szemlélődhet. Puha, meleg tárgyakra van szüksége és arra, hogy minél több egyszerű, rakosgatásra alkalmas tárggyal vegyük körbe. A nagyobbak, már együtt játszanak, nekik olyan hely kell, ahol egyszerre nyolcan, tízen is elférnek… és így tovább sorolhatnám még az új elvárásokat, melyeket elég nehéz 48 m2 megoldani, de meg kell, mert a tér ésszerű és igényekhez alakított tér az első „észrevétlen” irányítása a kapcsolatok alakulásának. A jól kialakított terek, a jól berendezett polcok, a tevékenységekre ösztönző tárgyak mindegyike a kapcsolatok felvételét, fejlődését segítheti és együttműködésre késztethet, ezért fontos, hogy minden nyáron tudatosan rendezzük át azt, ha szükséges, hiszen másképp kell funkcionálnia, ha sok s lány vagy sok az iskolába készülő.
Az átrendezés után szinte már semmi más dolgunk nem volt, mint augusztusban a „nyitó játék” előkészítése, megszervezése, „levezénylése”, melynek utolsó mozzanataként eljátszottuk a képen látható játékot.
Az első történetemben (és a későbbiekben is valószínűleg így lesz) eléggé nehéz kézzelfoghatóvá tenni, hogy hol is van az érzelmi vagy erkölcsi nevelés. Itt is és ott is: a bajbajutott „nálunk kisebb lényeknek” siettünk a segítségére. Aztán első perctől kezdve számítunk a szülők aktív részvételére, együttműködésére és próbáljuk arrafelé terelgetni őket, hogy a mesénél és játéknál nincs fontosabb, fejlesztőbb (na, jó, még a mozgás a harmadik) ebben az életszakaszban a gyereke számára. A csoportszoba be és átrendezése közben a mi saját, belső kapcsolataink (óvónő - pedagógiai asszisztens - dajka) erősödnek. A befogadó játék közben már egymáshoz kell érni, ami nem is megy olyan könnyen mindenkinek. A „városépítés” közös tevékenység, ahol gyerekek, felnőttek együtt tevékenykednek, ötletelnek, vitatkoznak, egyezségre jutnak. (Azt már meg sem említem, hogy ha figyelemmel kíséri az ember egyből meg tud egy sor dolgot gyerekről, felnőttről egyaránt, hiszen, mint tudjuk ez egy pszichológusok által is használt technika.) Sorolhatnám és elemezhetném még tovább a részletekben megbújó helyzeteket, de már ennyiből is érezhető, hogy egy-egy ilyen helyzet hányféle terület fejlődését is segítheti elő és úgy, hogy ebből sem a gyerekek, sem a felnőttek szinte semmit nem vesznek észre, hiszen ők „csak” játszottak.